Nem túlzás kijelenti, hogy a muhi vagy a mohácsi csatával egyenrangúan súlyos következményekkel járt az 1849. augusztus 9-én vívott temesvári csata, hiszen – akárcsak a másik kettőnek – ez utóbbinak napjainkig tartó következménye lett. Az 1848–49-es szabadságharc 175 évvel ezelőtti eseményeit feltáró sorozatunkban Hermann Róbert, Széchenyi-díjas történész lapunknak nyilatkozva elmondja, miként is jutott a szabadságharc ebbe a végzetes helyzetbe.
Az utólag sem vitatható, hogy a kétszázezres cári intervenció mindenképpen az osztrákok győzelméhez vezetett volna, ám a temesvári csatavesztés egyáltalán nem volt törvényszerű, annál is inkább nem, mert a császári és a cári csapatok inkább vetélkedtek egymással, mintsem összefogva győzték volna le a magyar sereget.
– Az eredeti tervek szerint az osztrák és az orosz hadsereg együttműködött volna a magyarok elleni küzdelemben, de a július 15–17-i váci csatát követően Haynau számára nyilvánvalóvá vált, hogy az orosz hadseregre az alföldi hadműveletek során nem számíthat.
Egyfajta presztízsharc alakult ki közöttük, Paszkevics egyértelműen közölte Haynauval, hogy a főserege, Görgei után megy. Így Haynaunak ott maradt a szegedi összpontosítás, a déli magyar erők.
Ezt azért nem vette zokon, mert úgy gondolta, ha megpróbál egyedül végezni a lázadó seregekkel, a háború befejezésének a dicsőségét megszerzi magának, az oroszok pedig kergetőzzenek Görgeivel a Felvidéken annyit, amennyit akarnak. Volt még egy harmadik tényező is, mert a Jellačić seregéről a magyar győzelemmel végződött kishegyesi ütközet utáni hírek is arra sarkallták, hogy minél előbb délen teremjen, tehermentesítse a bánt, és megpróbálja felvenni vele a kapcsolatot.
Az osztrák és orosz tábornokok rivalizálása komoly lehetőséget teremtett, ám a politikai vezetés dolga nem volt egyszerű, hiszen a megfelelő fővezér kiválasztása rendre gondot okozott számukra.
– A magyar hadseregnél július 5. környékén Szolnok és Cegléd térségében összevonnak egy viszonylag jelentős erőt, ez a közép-tiszai hadsereg, amely a visszavonuló északi hadseregből és a szerveződő tartalék hadtestből áll, amely önmagában 20-22 ezer fő. Nem csekély erőről van szó, még ha a zászlóaljak egy része nincs is rendesen felfegyverezve és kiképezve.
Ennek a parancsnokává Kossuth július elején kinevezi Perczel Mórt, aki közli a hadsereg főparancsnokával, Mészáros Lázárral, hogy ugyan adhat neki parancsokat, de csak azokat teljesíti majd, amelyeket éppen akar, ami egy érdekes megközelítése a katonai függelmi viszonyoknak.
A váci csatáról értesülve úgy dönt Perczel, hogy Görgeivel egyeztet a terveiről, mert akár a Tiszántúlon is egyesítené a két sereget, és a kapcsolatfelvétel érdekében indít egy erőteljesebb lovassági felderítőakciót Hatvan irányába, amely miatt egy komoly lovassági ütközet bontakozik ki július 20-án Turánál. Ezt a magyar lovasság alapvetően megnyeri, csak aztán beérkezik egy orosz gyalogsági dandár is, és a túlerő eldönti az összecsapást. Arra mindenképpen jó ez az ütközet, hogy Paszkevics egyébként is óvatos hadműveleteit visszafogottabbá tegye. Ezt követően azonban Perczel jó szokásához híven összevész Mészárossal és a vezérkari főnökkel, Dembińskivel, majd közli, hogy ő akkor a csapatokkal a Duna-Tisza közén Szeged irányába megy. Július végére el is érik a melegtől elcsigázott sereggel a Maros és a Tisza jobb partján, illetve a töltéseken részben már kiépült szegedi sánctábort, amely kicsit túl van méretezve, de lehetne mögötte védekezni. Július végén megérkezik még ide a Kishegyesnél győztes IV. hadtest, Guyon vezetésével. Mészárosnak elege lesz a fővezérségből, beadja a lemondását, és július 29-én összeül egy minisztertanács, amelynek az új fővezérről kell döntenie. Kossuth alapvetően Perczelre gondol, de Perczel ekkor értesül róla, hogy az öccsét, Miklóst, az aradi vár parancsnokát, Damjanich János, az aradi vár főfelügyelője letartóztatta, ezért beront a minisztertanács ülésére, és elkezd üvöltözni, hogy főbe löveti a Damjanichot meg a Görgeit és aki még szembejön. Az egyik jelenlévő beszámolója szerint egy idő után már csak a golyók fütyülését lehetett hallani a teremben, annyi mindenkit főbe akart lövetni. Úgy viselkedik, mint egy elmebeteg, és emiatt nem lehet őt kinevezni fővezérré. A minisztertanács Kossuthra bízza a döntést, aki a szabadságharc legérthetetlenebb választását hozza meg, Dembińskit kéri fel a déli hadsereg főparancsnokának, ami nem egyenlő a fővezérséggel.
Azért érthetetlen Dembiński kinevezése, mert ott van Vetter Antal, aki éppen az előző hetekben a Jellačić elleni hadműveletekkel bizonyította a hadvezéri képességét, nota bene, még a Guyont is ki lehetne nevezni, akiben legalább a bátorság, a kezdeményezőképesség megvolt ahhoz, hogy valamit kezdjen ezzel a helyzettel.
Kossuth elhatározása azért is keltett meglepetést, mert Dembiński éppen a tavaszi hadjáratot megelőző kápolnai csatában már bizonyította alkalmatlanságát.
– Dembiński alighogy megkapja a főparancsnoki kinevezését, közli, hogy szerinte a szegedi sáncrendszer védhetetlen, és felkéri a kormányt, hogy tegye át a székhelyét Szegedről máshová. Igazából csak Arad jön szóba, miközben ő a sereget átviszi a Marosnak és a Tiszának a bal partjára.
Ott napokig álldogál, míg meg nem érkezik Haynau. Itt több lehetősége is van, mert az osztrák fővezér több oszlopban indítja meg a csapatait, és ha bármelyik oszlopot megtámadják és megverik, akkor az a többiekre is kihat, ahhoz pedig túl messze vannak egymástól, hogy közbeavatkozzanak. Dembiński ebben nem gondolkodik, hanem kedvenc hadmozdulatát, a visszavonulást gyakoroltatja.
A lehetőségre jó példa Napóleon 1814-es Párizs környéki hadjárata, amikor a széttagolt ellenséget napról napra legyőzte.
– Haynau augusztus 3-ára megérkezik a hadoszlopaival Szeged környékére. Dembiński minden további nélkül végignézi, hogy ezek a csapatok átkelnek a Tisza bal partjára. A Maroson nem tudnak átkelni, mert Makónál Lenkey Károly hadosztálya jól állja a sarat Schlikkel szemben. Miután Haynau csapatai átkelnek, Szőreg környékén augusztus 5-én bontakozik ki egy összetűzés, ami megint a Dembiński alkalmatlanságának a mintapéldánya, mert felállítja a csapatait, de gyakorlatilag semmit sem csinál. Se nem támad, se nem védekezik, a tüzérséggel sem próbálja megzavarni az ellenséget; Haynau pedig mintegy gyakorlótéren hajtja végre a maga hadműveleteit. Az a szerencse, hogy egy hasonló képességű tábornok a másik oldalon is található. Philipp Bechtold, aki az előző nyáron még a magyar hadsereget boldogította a Délvidéken, és itt a lovashadosztály parancsnoka. Addig késlekedik a lovasságával, amíg az átkaroló művelet elkésik, és Haynau hiába váltja le azonnal, Bechtold ezzel a szerencsétlenkedéssel legalább négy nappal meghosszabbítja a magyar déli hadsereg működését. A magyar csapatok hiába állják jól a sarat Szőregnél, mert nem vezényli őket senki. Hadosztályszinten próbálkoznak mindenfélével, de miután Dembiński nem dönti el, hogy mit akar, ezért végül visszavonulás lesz az összecsapásból.
Természetes lenne, hogy a sereg Arad felé vonuljon vissza, ám Dembiński Temesvár felé indult meg a csapatokkal, ami azért sem volt jó döntés, mert amíg Arad magyar kézen volt, addig Temesvárt a császáriak védték, így egy ellenséges közegbe navigálta seregét.
– A lengyel tábornok valamilyen rejtélyes okból nem találja meg az aradi utat. Utóbb az emlékirataiban ezt azzal igyekszik igazolni, hogy fel akarta venni a Temesvárt körbezáró Vécsey-hadtestet, továbbá a Kmety-hadosztályt, amelyik Jellačićot tartja szemmel, de ehhez elég lenne kiküldeni három-három futárt, hogy értesítse őket az aradi találkozóról. A történészek többségének a véleménye szerint Dembiński már ekkor a török határ felé mozdul, mert ebbe az irányba vezet a kimenekülés útvonala.
Még napokkal később is elindulhatna Aradra Dembiński, hiszen ez az új kijelölt összpontosítási hely, amire a kormány is ösztökéli, ám nem teszi meg, bár Dembiński hagyatékából is egyértelműen kiderül, hogy megkapja ezeket a leveleket. Ennek ellenére nem engedelmeskedik a parancsnak.
Ekkor Kossuth úgy döntött, hogy ha Dembiński nem hajtja végre a parancsot, akkor új vezérre van szükség a déli hadsereg élén, így lesz Bem az új parancsnok.
– Görgeivel szemben változatlanul van némi bizonytalanság, ráadásul pontosan nem is tudják, mikorra érkezik meg.
Bem augusztus 9-re befut a Temesvártól nyugatra felálló sereghez, és közli Dembińskivel, hogy átveszi a fővezérséget, amit Dembiński örömmel ad át, csak egyetlenegy dolgot felejt el közölni, hogy a lőszertartalékot elküldte Lugos irányába.
Bemnek két lehetősége van, vagy visszavonul Lugos felé, vagy megpróbálja visszaverni Haynau seregét, és ezzel kiharcolja a csatlakozást az aradi összpontosításhoz. Ekkor már a Kmety-hadosztály is ott van, így minden elérhető csapategység bevethető.
Bem rövid helyzetfelmérést követően a tőle megszokott határozottsággal augusztus 9-én a reggeli órákban elrendelte a támadást.
– Azt tudni kell, hogy korábban Bemnek ekkora sereg egyben soha nem volt a keze alatt. A nyári erdélyi hadjárat kezdetén rendelkezik összesen ennyi katonával, de ők szétszórtan, több hadosztályra tagolva helyezkedtek el Erdélyben. Mivel teljesen pontos létszámadatokkal nem rendelkezünk, azt mondhatjuk, hogy jó esetben a csata kezdetén a katonák létszáma közel azonos, mintegy 45 ezer fő mindkét oldalon, ám az osztrák tüzérség mind számbelileg, mind a lövegek űrméretében fölényben van. Ne felejtsük el, hogy ráadásul Bem hátában ott áll a temesvári erőd. Ezt ugyan Vécsey tökéletesen zárolja, amit mutat, hogy az őrség a csata közben hiába próbál meg egy kitörést, a magyarok ezt visszaverik, de ennek a hadtestnek a zömét Bem kénytelen nélkülözni. Haynau egyébként erre a napra nem tervez csatát, ezért őt is meglepetésként éri, hogy a magyarok támadóan lépnek fel.
Bem a tüzérségi előkészítésben mindig jó volt, Temesvárnál is eléggé megszórja az előrenyomuló osztrák csapatokat, valamint a velük együttműködő orosz Panyutyin-hadosztály egységeit, ám mire a tüzérségi előkészítés elérné az eredményeit, addigra nagyjából elfogy a lőszer.
Ezért Bem elrendeli a támadást, ami jól indul, különösen a balszárnyon a Kmety-hadosztály szorongatja az ellenséget. A középpontban kicsit meginognak a csapatok, ezért Bem odalovagol, hogy megpróbáljon személyesen rendet tenni. Az apó nem tartozott a Sándor Móric típusú ördöglovasok közé, és amikor megbokrosodik a lova, akkor leesik róla, ami sokadszor történik meg vele a szabadságharc során. Először azt hiszik, hogy eltört a vállcsontja, valójában csak kificamodik, de ezzel képtelenné válik a csapatok tényleges vezénylésére. A tetejébe a jobbszárnyon a nem teljesen felszerelt tartalék hadtest egységei az erős osztrák ágyútűztől megrémülnek, és kedélyesen elkezdenek futni Temesvár irányába, magukkal rántva a teljes jobbszárnyat. A csapatok teljesítménye nem lenne rossz, csak a szokásos vezetési válság bontakozik ki, azaz Bem nem tudja az egész csatatéren kézben tartani az irányítást, és a hadtestparancsnokok sem remekelnek.
Az elküldött lőszertartalék, a rosszul megválasztott helyszín ellenére sem volt törvényszerű a katasztrófa, ám végül az ekkor semmilyen felelősséggel nem rendelkező Perczel Mór előidézte az összeomlást.
– Miután leváltják Perczelt, úgy dönt, hogy emigrációba vonul, de Lugoson augusztus 8-án találkozik Bemmel, aki fülön fogja, és magával viszi. Perczel igazi műkedvelőként időnként beleavatkozik a csata irányításába, anélkül, hogy ténylegesen komoly szerepet játszana. Egy idő után érvényesül a másik oldal profizmusa, és ezt érzékelve, Bem – aki magánál van, csak nem tud az egységek között személyesen is jelen lenni – elrendeli a visszavonulást, ami a Vadászerdőn keresztül zajlik.
Viszonylag hosszú időn keresztül ez rendezetten történik, ám váratlanul beüt a krach, amikor Perczel közbeavatkozik.
Az egyik ütegnél, amely ugyancsak visszavonul, de egy kevés lőszer még akad, kiadja a parancsot, hogy tessék felállítani az ágyúkat és az osztrák lovasságot megszórva fedezni a visszavonulást. Ekkor már alkonyodik, és a felvillanó ágyúlövések kiváló célpontot nyújtanak a császári tüzérségnek, amely ezután irtózatos tüzet zúdít a magyar csapatokra, és az addig félig-meddig rendezetten visszavonuló magyar hadsereg pánikszerűen menekülésbe kezd a Vadászerdőn keresztül.
A helyzetet Mészáros Lázár visszaemlékezése érzékelteti pontosan, aki azt írja a naplójába: „Egyes csapatok még léteztek augusztus 9-én este, de hadsereg már nem volt.”
A gyors felbomlás megállíthatatlanná vált, csak néhány nagyobb egységben maradt fent a rend.
– A Vécsey-féle V. hadtest, amely addig Temesvárt zárja körül, marad fegyelmezett, amely át is veszi a visszavonulás fedezését, illetve a Kmety-hadosztály is megtartja a rendjét, de a többieknél teljes fejvesztettség tapasztalható. A zászlóaljaknak és a huszárezredeknek a keretei felbomlanak, a katonák az alakulataiktól elszakadva kóborolnak, özönlenek vissza Lugos irányába. A hadsereg visszaözönlését az éjszakai és a hajnali órákban a katonák fáradtsága állítja meg.
A vereség és az azt követő káosz tragikus következményekkel járt, hiszen a még felhasználható legnagyobb létszámú sereg omlott össze.
– Haynau felmenti Temesvárt, ám még nagyobb baj, hogy a déli hadsereg útját teljesen elvágják Aradtól, így esély sincs rá, hogy Görgei seregével egyesülve egy nagyobb erő jöjjön létre.
Klapka később, az 1880-as években írja egy újságcikkben, hogy „Világos csak záróakkordja volt drámánknak, szabadságunk igazi sírja Temesvár.”
Ezzel elveszett az utolsó esély is arra, hogy még az orosz főerők beérkezése előtt az összpontosított magyar hadsereg megverje Haynaut, s ez által kedvezőbb pozíciót harcoljon ki magának. Temesvár után Haynau joggal érezhette magát győztesnek, s nem látta értelmét annak, hogy kíméletet gyakoroljon a magyar „lázadókkal” szemben.
Forrás: Magyar Hírlap, írta: Sütő-Nagy Zsolt