Buda várának Fehérvári rondelláján 200 cm gránit talapzaton magasodik Görgey Artúr 320 cm magas bronz lovasszobra.
A rekonstrukciót Marton László szobrászművész (Tapolca, Zala vármegye, 1925. november 5. – Budapest, 2008. október 5., Munkácsy Mihály-díjas, Magyarország Érdemes- és Kiváló Művésze, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett, Kossuth-díjas alkotó) készítette 1998-ban.
Jelenleg a szobor nem látható, mert 2021. júniusában megkezdődött a Fehérvári rondella rekonstrukciója és Görgey Artúr lovasszobrának felújítása. Az alkotást daruval szállították el a budai Várból, hogy megkezdődhessen a restaurálása. A mára már leromlott állapotú szobor megszépítése a Nemzeti Hauszmann program keretében a Várkapitányság szervezésében történik.
A teljeskörűen restaurált Görgei-szobrot a Fehérvári rondella elkészülte után visszaállítják eredeti helyére.
Görgei Artúr budavári lovas szobrának története
A kiváló hadvezér, Görgei Artúr életében május 21. nem csak Budavár visszafoglalásának napjaként volt meghatározó. Éppen most száz éve annak, hogy kilencvennyolc éves korában ezen a napon magához szólította a Teremtő.
„Budavára a miénk! Ma reggel 7 órakor vette be ostrommal Görgei tábornok dicső hadseregével. Az osztrák zsoldosok keményen védelmezték a várat, de a magyar vitézségnek végre engedni voltak kénytelenek.” Így kezdődik Irányi Dániel kormánybiztos 1849. május 21-i kiáltványa.
Január elején még Petőfi haraggal szólt a szégyenről Buda várán újra német zászló című versében. A májusi ostromot a helyszínen szemlélő költő a diadal hatására újra a magyar büszkeségről ír:
„Elő, elő a zászlóval kezedben,
Egész Európa teutánad jő,
Te vagy hazám most a világ vezére,
Mily nagy szerep, milyen lelkesítő!”
Mikor Petőfi Debrecenben írta keserű versét, Görgei állandó csatározások közepette a csikorgó hidegben vezette vissza csapatait a Felvidék hegyei között az Alföldre. Majd ott állt a győzedelmes tavaszi hadjárat élén, ami a szabadságharc legfényesebb diadalainak sorozata volt. Ezt koronázta Budavár bevétele. Bízzuk a történészek megítélésére, hogy ez taktikailag helyes volt-e. Személyét illetően Hermann Róbert történész, a téma legkiválóbb ismerőjének véleményét idézném:
„A jó hadvezérnek személyesen is példát kell mutatnia a katonák számára, velük együtt kell viselnie a hadjáratok és csaták viszontagságait. Görgei több alkalommal is bizonyította személyes bátorságát, több csatánál is személyesen vezényelte katonáit, ami által nagy tiszteletre tett szert a katonák körében.
Kiemelte őt az is, hogy rendkívül finom érzéke volt a kínálkozó lehetőségek meglátására, ezt például a tavaszi hadjárat során, illetve 1849 nyarán is bizonyította az orosz fősereg lekötésével. Jó szeme volt továbbá a veszélyek felismerésére is, hiszen sosem szenvedett megsemmisítő vereséget, mivel mindig gondoskodott arról, hogy a hadsereg tudjon hova visszavonulni. Emellett jól fel tudta mérni saját hadserege teljesítőképességét. Nem követelt ésszerűtlen áldozatokat katonáitól, ami például a világosi fegyverletétel kapcsán is megmutatkozott. Mindezek a képességek kiemelték őt a szabadságharc legmagasabb rangú katonai vezetői közül. Teljesítménye alapján könnyen lehet, hogy ha nem a magyar hadseregben szolgált volna, akkor ma nemzetközileg is a legnagyobb hadvezérek között lenne számon tartva.”
Nem áll szándékunkban a több mint másfél évszázada tartó Görgei-vitát előhozni. A kiváló hadvezér életében május 21. nem csak Budavár visszafoglalásának dátumaként volt meghatározó. Éppen most száz éve annak, hogy kilencvennyolc éves korában ezen a napon magához szólította a Teremtő.
Az első szobor
A két világháború közötti időszak inkább érdemeit emelte ki. Az 1942-ben kiadott magyar hadvezérek bélyegsorozat Árpádtól Hunyadin, Zrínyin, Hadikon át Görgei Artúrig tart. 1935-ben szobrot is kapott diadala helyszínén, aminek viszontagságos sorsa tükörképe életének. A szobornak és sorsának eredünk most nyomába.
Az alkotást Gömbös Gyula miniszterelnök rendelte meg, elkészítésére Vastagh György kapott megbízást. Vastagh az a magyar szobrász, aki talán a legtöbb lovas szobrot készítette. A művésznek akkor már állt szobra a Várban, a királyi lovarda előtt: egy szilaj mént elővezető csikóst ábrázolt. Ebben az alkotásban a mai napig is gyönyörködhetünk, s a tervek szerint nemsokára a visszaépített Lovarda épületében kap helyet. De az ő keze munkáját dicséri II. Rákóczi Ferenc szegedi lovas szobra is. Két évvel a Görgei-szobor után került a Várba Hadik András szobra, nem sokkal utána elkészült Bábolnára a Fehér mén, majd a háborúban elpusztult Kincsem, a verhetetlen csodaló, és a háború utáni években veszett nyoma a Gömbös Gyula síremlékére mintázott turáni lovasnak.
A Görgeit ábrázoló szobor árát honvéd- és csendőrtisztek adták össze. Néhány évvel korábban Budán már kőbe vésték Görgei emlékét. 1929-ben a Hadimúzeum kezdeményezésére emléktábla került a svábhegyi Óra villa falára, ahol az ostrom idején a fővezér főhadiszállása volt. A táblának a háború végén nyoma veszett.
Tizenkilenc évvel a magyar szabadságharc tragikus sorsú fővezérének halála után már kora reggel végeláthatatlan sorokban gyülekezett az ünneplő tömeg a budavári Bástya sétányon. Cserkészfiúk és ludovikás ifjak sorfala állott díszőrséget, majd felvonult a rohamsisakos díszszázad is a Prímás bástya félkörén, ahol még ekkor nemzetiszínű lepel borította Görgei lovas szobrát.
Egyre másra érkeztek a díszbe öltözött nobilitások. A másnapi Nemzeti Újság szemléletesen ír a közönségről.
„Feszesen tiszteleg a díszszázad. Kemény vezényszavak pattognak, amikor bíbor palástban feltűnik dr. Serédi Jusztinián hercegprímás és helyet foglal a díszemelvényen. Az egyházfejedelem mellett dr. Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát. Egymás után érkeznek a kormány tagjai. Gömbös Gyula miniszterelnök tábornoki egyenruhában, Kozma Miklós belügyminiszter, Lázár Andor igazságügy miniszter, Bornemissza Géza kereskedelemügyi miniszter, Darányi földművelésügyi miniszter fekete díszmagyarban. Galambkék egyenruhák, aranyzsinóros menték között világít elő dr. Haász István tábori püspök violaszín palástja. Gróf Andrássy Géza kócsagtollas föveggel, aranyhímes, prémes díszmagyarban, dr. Sipőcz Jenő, gróf Takách-Tolvay József altábornagy, aki ezúttal a frontharcosok jellegzetes egyenruháját viseli. Feltűnnek az országgyűlés tagjai…
Vitéz Shvoy István gyalogsági tábornok, a honvédség főparancsnoka, szikrázó érdemrendekkel borítva. Felsorakoznak a Görgei Artúr nevét viselő miskolci 13. gyalogezred vitézei is. Hajduk tarka díszegyenruhája, darutollas kucsmák, sastollas sisakok, a testőrök meggypiros, hófehér köpenyes, alabárdos alakján csak úgy sugárzik a májusi napfény…
Fél 11-kor kürtjel harsan, Horthy Miklós kormányzó érkezik teljes tengernagyi díszben, fején az aranyhímes kétszarvú kalap, mellén a Magyar Érdemkereszt nagykeresztjének piros szegélyes tengerzöld szalagja.”
A leleplezést követő ünnepi beszédet Shvoy István tábornok tartotta. „Mi magyar katonák tudjuk és valljuk, hogy Görgei tavaszi hadjárata, amely a bányavárosokon át Buda váráig és onnan le az erdélyi határig hódította vissza az országot, stratégiai mestermű volt. S amikor most az utókor lerója kegyeletét a legnagyobb magyar hadvezér előtt, úgy érezzük, a tábornok Nyugat felé tekintő alakja azt üzeni nekünk, hogy nem az anyagiakban, de a szellemiekben van az igazi erő.”
Ledőlve
Buda 1944–45. évi ostromában a szobor súlyosan megsérült, ledűlt a talapzatáról, de javítható lett volna. Javítható, ha van rá szándék. Azokban az években azonban nem volt.
Már a trianoni döntést követő években az utódállamokban esztelen és barbár pusztítás ment végbe, ami szobrainkat, emlékeinket sújtotta. Mindez a túlfűtött magyarellenesség jegyében történt. Aztán eltelt húszegynéhány esztendő, és Magyarország újra vesztesen került ki egy háborúból. Megszállt ország lettünk. A megszállók és kiszolgálóik szemében pedig tüske volt minden olyan alkotás, amely ideológiájuknak nem felelt meg. Így mindazon szobrok, emlékek sorsa megpecsételődött, melyek irredenta gondolatokat ébresztettek, netán a 19-es kommün áldozataira emlékeztettek, vagy az úgynevezett úri Magyarország történetéhez voltak köthetők.
Persze besegített a háború is, a megsemmisült szobrokat nem kellett helyreállítani. Volt, ami egyszerűen csak útban volt, de a legtöbbre kimondták az ítéletet. Görgei esetében újra az árulókép erősödött, kapóra jött ez az akkor már erősen hangsúlyozott belső ellenségképhez. Az új rendszer számára a személy terhes, a bronz viszont értékes volt. Így néhány szintén méltatlannak ítélt társával, a Haditengerész emlékkel vagy a parlament két oldalán álló Andrássy- és Tisza-szobrokkal együtt alapanyagul szolgáltak a Sztálin szoborhoz.
1951-ben Sztálin születésnapjára elkészült a monumentális szobor, aminek áldozatául esett a Regnum Marianum-templom is. A szobor közel öt évet állt, aztán a népharag elsöpörte. Talapzatáról még évtizedekig integettek a kommunista vezetők a május elsejei felvonulóknak, aztán az is eltűnt. Ma a főváros legvitatottabb emlékműve áll a helyén, ami távol áll attól, hogy a forradalom emlékét megörökítse.
Sztálin ment, aztán nem messze a „Csizma tértől” Lenin szobrát is fel kellett állítani. Ma már ez sem csúfítja a Városligetet, ment Lenin is, és elfoglalta méltó helyét – immár múzeumi darabként – a rossz emlékű diktatúra relikviái között a Memento Parkban.
Az új szobor
Az 1990. évi rendszerváltozás, ha lassan is, de a főváros emlékművei, szobrai sorában is változást hozott. Amire fölöttébb büszkék lehetünk: hazánkban nem történt szobordöntögetés vagy rongálás, csak békés átrendeződés. Természetesen mindig akad néhány felelőtlen személy vagy csoport, akik ideológiai megfontolásból indítanak támadást emlékművek, szobrok ellen. Vannak, akiknek a Szabadság téri szovjet emlékmű a célpont, és vannak, akik meggátolnak minden új szobor felállítását, ami ellenkezik a felfogásukkal. Szerencsére ezek, még ha oly nagy médianyilvánosságot is kapnak, elhanyagolható esetek.
Rendeződött a Kossuth tér, szobrot kaptak mártír miniszterelnökeink: Tisza István, Bethlen István, igaz, Teleki Pál még mindig nem kívánatos személynek tűnik bizonyos csoportok számára, de valami megindult.
Ennek az átrendeződésnek köszönhető a Görgei-szobor sorsa is. Rendelkezésre állt egy kisplasztika, amit Vastagh György, mintegy előtanulmányként készített a szoborhoz, volt bőven fénykép, sőt az avatáson készült híradófelvétel is rendelkezésre állt. A leszármazott, Görgey Tibor egy alapítványt hozott létre a szobor felállítására, és elindította a gyűjtést. Jó szövetségesre akadt Katona Tamás, a kiváló történész személyében, aki akkor az I. kerület polgármestere volt. Így az alapítvány rövidesen megbízhatta Marton László szobrászművészt a műemlék elkészítésével.
Marton Lászlónak mintegy másfélszáz alkotása díszíti köztereinket. Leghíresebb alkotásai a Duna-korzón ülő Kiskirálylány, vagy a Dunánál József Attila szobra, aminek a Kossuth tér rekonstrukciójához kapcsolódó áthelyezését egy izgága csoport igyekezett meggátolni, szerencsére sikertelenül. Így József Attila most békésen üldögélhet a Duna-parton, nézve annak folyását, a nézelődők és turisták örömére, akik szívesen telepednek mellé egy-egy fénykép erejéig.
Az újraöntött Görgei-szobor avatása előtti napon Lőcsei Gabriella a Magyar Nemzetben szólaltatta meg a művészt: „Az eredeti mű kompozícióját mindenképpen komolyan kellett vennem, ezen túl azonban önállóságra törekedtem. Barokkos vehemenciával láttam munkához, s alighanem meg is látszik a kész művemen.
[Marton László] Azt mondja mindig tisztelte Görgei Artúrt, akkor is, amikor Kossuth-szobrot kértek tőle, mert Kossuth volt a rendszer favoritja. A reménytelen küzdelem hősét látta benne, ezt a hőst szerette volna megformázni a budai vár ormára az 1935-ben elképzelt helyre kerülő szobor által, nem az árulót.”
1998. május 21-én katonai tiszteletadással került sor az avatásra. Nem az eredeti helyén, hanem a Fehérvári kapu fölött azon a ponton, ahol 1849-ben e nap hajnalán először törtek be hős honvédjeink a Várba. Jelen volt a köztársasági elnök szárnysegédje, a honvédelmi miniszter és a vezérkar főnöke. A szobrot a tábori lelkészek áldása után az alkotó Marton László és Katona Tamás polgármester leplezte le. De, hogy mégse legyen felhőtlen az ünnep, mintegy húsz ember itt is nemtetszésének adott hangot, mindenféle kolompolással és idétlen feliratokkal.
A korabeli lapok viszonylag szerény érdeklődést mutattak az esemény iránt. Igaz, két választási forduló között voltunk, az ország figyelmét elsősorban az kötötte le. Annak idején Vastagh György szobra tíz évig nézte a budai hegyeket, Marton László szobra már tizennyolc éve tekint Krisztinaváros felé, reméljük utódaink utódai is ott találják még. A talapzatban mindkét szobrász neve szerepel.
Na igen, a talapzat. Említettem, hogy az eredeti szobor bronzanyaga Sztálin szobrába került. De Sztálin ment, és Lenin jött, majd őt is leléptették a hatalmas vörös márvány posztamensről, amire a Szoborparkban már nem volt szüksége. Így az most Görgeinek szolgál talapzatul.
Mert a szobroknak sorsuk van. De ez már a város története.
Csallóközi Zoltán (JEL, 2016.05.21.)