Görgei Artúr 1818. január 30-án született a Szepes megyei Toporcon (ma Toporec, Szlovákia), a Felvidék egyik legrégibb nemesi családjában. Apja Görgey György, anyja Pertzian (Perczián) Erzsébet Vilma, szepesi polgárlány volt. Három testvére volt: Guidó, Ármin és István. Közülük Ármin honvéd alezredes, István százados volt a szabadságharc hadseregében; Guidó ugyanakkor az osztrák pénzügyminisztériumban volt tisztviselő.
Artúr tanulmányait a késmárki evangélikus líceumban kezdte. 1832-ben hadapródként került a cs. kir. hadseregbe, majd a tullni utászkari iskolában tanult. 1837-1842 között a bécsi Magyar Királyi Nemesi Testőrségben szolgált, majd főhadnagyi rangban a 12. (Nádor) huszárezredhez került. 1845-ben rangjának megtartásával kilépett a cs. kir. hadseregből. Tizenhárom évi szolgálata során elsajátította a gyalogsági, a műszaki és a lovassági alapismereteket, a Testőrségnél pedig vezérkari jellegű képzésben részesült.
Prágában az egyetemen kémiai tanulmányokat folytatott, doktori értekezését a kókuszdió illó olajairól, s a laurosztearinsav ezekben való jelenlétéről írta. Ő volt a nemzetközi szakirodalomban az első jegyzett magyar kémikus, akinek munkájára még a 20. század elején is hivatkoztak. (Ez, tekintve a kémia gyors fejlődését, nem kis dolog.)
1848-ban megnősült, egy Adèle Aubouin nevű francia nevelőnőt vett el feleségül. Ezt követően hazatért Magyarországra. Először a pesti egyetem kémiai tanszékének vezetését szerette volna megszerezni, de Eötvös József báró, a vallás- és közoktatásügyi miniszter visszautasította. Ezután jelentkezett a frissen szerveződő honvédségbe.
1848. június 13-án kinevezték a Győrben szerveződő 5. honvédzászlóalj századosává, ahol alig egy hónapig maradt; ez az idő arra volt elegendő, hogy felelevenítse gyalogsági ismereteit. A visszaemlékezések szerint szigorú és igényes századparancsnok volt. A nyár folyamán lőszerbeszerzési és -gyártási tárgyalásokat folytatott Bécsújhelyen és Prágában, előkészített egy szerződést lőkupak és gyutacs szállításáról, majd hazatérését követően kidolgozta egy magyar lőkupak- és gyutacsgyár terveit. (Kossuth Lajos pénzügyminiszter ekkor figyelt fel rá.)
Augusztus második felében a hadügyminisztériumban szolgált, s volt huszártiszt-társával, Ivánka Imrével együtt ők dolgozták ki az újabb önkéntes alakulatok, az önkéntes mozgó nemzetőrség felállításának és szervezésének tervét. 1848. augusztus 27-én a tiszáninneni önkéntes mozgó nemzetőrség szolnoki táborának parancsnokává nevezték ki, egyben előléptették honvéd őrnaggyá. Bő három hetet töltött Szolnokon, hol a hadseregszervezés „aprómunkájával”, a kiképzés, felszerelés, ellátás, élelmezés, szállítás rejtelmeivel ismerkedett meg.
A hónap végén Batthyány Lajos miniszterelnök önkénteseivel együtt a fővárosba rendelte, és szeptember 24-én a Csepel-sziget, majd a kelet-dunántúli népfelkelés parancsnokává nevezte ki. E minőségében a Szlavóniából betört, Karl Roth vezérőrnagy vezette horvát hadosztály elleni hadműveletet irányította. Noha önálló ténykedése alig egy hátig tartott, így is fontos szerepet játszott Roth hadosztályának október 7-i fegyverletételében. Ez volt a szabadságharc méreteit tekintve legnagyobb győzelme: több mint 9000 ellenséges katonát sikerült kikapcsolni a további hadműveletekből.
Október 7-én Görgeit ezredessé, 11-én vezérőrnaggyá léptették elő, ám ez utóbbi kinevezést nem hozták nyilvánosságra. Az újdonsült ezredes a lajtai tábor dandárparancsnokaként kisebb sikereket aratott, s az október 30-i schwechati csatában ő vezette az elővédi dandárt. Ez volt az első csata, amiben részt vett, nem túlzottan kedvező tapasztalatokkal, hiszen jórészt önkéntesekből álló dandárjának nagy része az ellenséges ágyútűzben megingott, s futva hagyta el a csatateret.
A csata után a táborban lévő Kossuth nyilvánosságra hozta tábornoki kinevezését, s november 1-jén kinevezte a feldunai hadtest parancsnokává. Öt hónap leforgása alatt lett századparancsnokból hadseregparancsnok – júniusban még 120-150 ember, november elején 25-30.000 fő volt a keze alatt úgy, hogy igazán komoly harci tapasztalatai nem voltak.
A Windisch-Grätz tábornagy vezette cs. kir. csapatok december közepi támadása után előbb Győrig, majd Budapestig vonult vissza. Ez volt az első önálló hadjárata, amelyben komoly sikert nem aratott, ugyanakkor nem szenvedett súlyos, döntő vereséget sem. Kossuth ugyan állandóan kisebb sikereket követelt tőle, Görgei azonban egy másik intelmét tartotta inkább észben: „Míg seregünk van, van hazánk is.”
Miután tábornoktársa, Perczel Mór december 30-án súlyos vereséget szenvedett Mórnál, a kormányzat pedig áttelepült Debrecenbe, a magyar hadsereg vezetői 1849. január 2-án haditanácsot tartottak a fővárosban. Itt a hadügyminisztérium vezetőinek és Görgeinek a javaslatára úgy döntöttek, hogy Görgei hadtestté leolvadt serege nem a Tisza vonalára vonul vissza, hanem észak felé tartva, megpróbálja elvonni az ellenséges főerőket a Tisza-vonal elleni támadástól. A terv kockázatos volt, de sikerült: Görgei 1849. január 5. – február 6. között a téli hadjáratban hetekre lekötötte a cs. kir. főerőket, majd a bányavárosokon és a Szepességen átvonulva, Guyon február 5-i branyiszkói győzelme után egyesült a többi magyar hadtesttel. A hadjáratban immáron hadtestparancsnokként vett részt, s noha taktikai sikerekkel nemigen dicsekedhetett, maga a fő cél, az ellenség elvonása és lekötése sikerült.
Henryk Dembinski altábornagy fővezéri kinevezését követően Görgei is az ő alárendeltségébe került, s részt vett a február 26-27-i kápolnai csatában, előbb a bal-, majd a jobbszárnyat vezényelte. Március 3-án Tiszafüreden Szemere Bertalan főkormánybiztos a tisztikar kívánságára a leváltott Dembinski helyére őt nevezte ki a fősereg ideiglenes fővezérévé. Ezt a pozíciót azonban csak március 8-ig töltötte be, amikor Kossuth Vetter Antal altábornagyot nevezte ki e pozícióba. Vetter fővezérsége során szintén önálló megbízást kapott: Tokajnál átkelve Miskolc környékére kellett előnyomulnia, s így magára vonnia az ellenséges főerők figyelmét.
Miután Vetter megbetegedett, március 30-án Kossuth őt nevezte ki ideiglenes fővezérré. A tavaszi hadjárat hat összecsapásában (Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló, Komárom) előbb a főváros alá szorította vissza a cs. kir. fősereget, majd a főváros és az ország nagy részének kiürítésére kényszerítette. Ez volt stratégiai és taktikai szempontból is a legsikeresebb hadjárata. Nemcsak azt érte el, hogy létszámban kisebb és minőségileg gyengébb erőkkel egy hónap leforgása alatt a Tiszától Vág, illetve a Rába vonalára nyomta vissza a császári királyi főerőket, de a hadjárat nagy összecsapásait mind a honvédsereg nyerte meg. Görgei személyesen vezette két csatában, Isaszegnél április 6-án és Komáromnál április 26-án a csapatait, s gyorsan reagált a kialakult válsághelyzetekre is – ellentétben pld. Dembinskivel, aki erre Kápolnánál képtelen volt.
Április 15-én Kossuth neki ajánlotta fel a hadügyminiszteri tárcát, amelyet Görgei május 1-jén elfogadott. Május 4-21. között megostromolta és bevette Buda várát. Ez volt a szabadságharc legrövidebb ideig tartó magyar ostromművelete, amelynek során az ellenség a legjelentősebb anyagi veszteséget szenvedte el. Görgei ekkor volt dicsőségének zenitjén. A dicsőség ízét azonban megkeserítették a készülő orosz beavatkozásról érkező hírek.
Június 2-27. között több ízben személyesen vezette a hadügyminisztériumot, de a két feladat, a fővezérség és a hadügyminiszterség együttes betöltése meghaladta Görgei energiáit. Június 20-21-én Zsigárd és Pered térségében támadást indított a Vág mentén felálló cs. kir. csapatok ellen, de egy beérkező orosz hadosztály, illetve az egyik magyar hadtest tétlensége miatt a támadás sikertelen maradt. Az általa megvívott csaták közül ez volt az egyetlen egyértelmű kudarc – ugyanakkor nem járt együtt a bevetett csapatok katasztrófájával.
Ezután azt javasolta a kormánynak, hogy a fősereget Komáromnál összpontosítsák, s az orosz főerők beérkezése előtt indítsanak döntő támadást az osztrákok ellen. A kormány el is fogadta a tervet, de négy nap múlva, a cs. kir. fősereg. június 28-i győri áttörését követően, Görgei távollétében a Tisza-Maros-szögi összpontosítás mellett döntött, s Görgeit a seregével való azonnali levonulásra utasította. Görgei ezt megígérte, de ezzel kapcsolatos üzenete előbb ért a fővárosba, mint egy, ugyanazon a napon kelt levele, amelyben még a komáromi összpontosítás ellett érvelt. Kossuth ezért július 1-jén leváltotta őt a fővezérségről, de végül meghagyta őt a fősereg parancsnokának. Július 4-én Görgei lemondott a hadügyminiszteri posztról is.
Közben július 2-án a komáromi csatában súlyosan megsebesült: egy gránátszilánk az agyvelejéig felhasította a koponyáját. Maga a csata élete egyik legnagyobb teljesítménye volt: a támadó cs. kir. fősereget létszámban kisebb erőivel minden ponton visszaverte. Sebesülése miatt napokig élet és halál között lebegett, de szervezete végül győzött. Miután július 11-én Klapka tábornok sikertelenül próbált meg áttörni a cs. kir. főseregen, a feldunai hadsereg Görgei vezetésével Duna bal partján indult Szeged felé.
Július 15-én Vácnál beleütközött Paszkevics tábornagy orosz csapataiba. Görgei azt a jelentést kapta, hogy a várostól délre és délkeletre az orosz hadsereg főoszlopa állomásozik, s így az áttörés lehetetlen. Görgei tehát elhatározta, hogy nem erőlteti az áttörést, hanem kitér az orosz fősereg elől, s egy északi kerülővel próbálja meg elérni Miskolcot, majd onnan a Tiszát. A terv kockázatos volt, de azzal kecsegtetett, hogy az orosz főerőket sikerül elvonni a főhadszíntérről.
A nyári hadjárat volt Görgei hadvezéri pályájának csúcspontja. Szinte a reménytelenre vállalkozott: a hadászati külső vonalon mozogva próbálta megkerülni a többszörös túlerőben lévő ellenséges hadsereget, saját erőinek négyszeresét, az orosz-osztrák intervenciós erők egyharmadát. E hadmozdulattal három hétre megállította a legnagyobb ellenséges csoportosítás előnyomulását. Amikor pedig helyzete veszélyessé vált, irtózatos gyalogmenetekkel megelőzte a bekerítő orosz csapatokat, s megindult az összpontosítás új helyszíne, Arad felé. Az egyhónapos hadjárat alatt a feldunai hadsereg nyolc ütközetet vívott, s ebből csupán egyet veszített el.
Az Aradra érkező Görgei mögött az orosz fősereg több napi járóföldre lemaradt. Ha a Szegedet kardcsapás nélkül kiürítő Dembinski altábornagy vezette déli fősereg a kormány utasításai ellenére nem Temesvár, hanem Arad felé vonul vissza, az így egyesíthető magyar hadsereg a siker reményében szállhatott volna szembe Haynau táborszernagy cs. kir. főseregével.
Nem ezt történt. 1849. augusztus 9-én, Görgei Aradra érkezésének napján a Dembinski helyett a fővezérséget átvevő Bem altábornagy Temesvárnál csatába bocsátkozott. Az összecsapás vereséggel végződött, a csatát követő visszavonulás során a déli főserege csaknem teljesen felbomlott. Az összpontosítás, s egy utolsó, Haynau feletti győzelem lehetősége ezzel odaveszett.
Az Aradon összpontosult feldunai hadsereget északról és délről egyaránt túlerőben lévő ellenséges csoportosítások fenyegették. A magyar seregnek egy csatára elegendő lőszere sem volt. Az oroszokkal kezdeményezett tárgyalások során az orosz fővezérség már a temesvári vereség előtt is csak a feltétel nélküli megadásról volt hajlandó tárgyalni. Az osztrákok előtti fegyverletétel, Julius Haynau császári fővezér eddigi magatartása miatt, szóba sem jöhetett.
A temesvári vereség hírének vétele előtt a magyar minisztertanács tagjai is úgy határoztak, hogy az oroszok tárgyalási vagy közvetítési készségének hiánya esetén az egyetlen megoldás az oroszok előtti fegyverletétel. A temesvári vereség hírét véve, Kossuth augusztus 11-én Görgeit nevezte ki fővezérré, majd a katonai és polgári teljhatalom birtokosává.
Görgei ezek után haditanácsra hívta össze tisztjeit, s közölte velük: a további ellenállásnak nincs értelme, ezért az oroszok előtti fegyverletételt javasolja. Ezután a határozathozatal idejére elhagyta a termet, s haditanács két tiszt kivételével az oroszok előtti fegyverletételre szavazott. Görgei augusztus 13-án hadseregével a szőlősi mezőn letette a fegyvert az oroszok előtt.
A tábornok abban reménykedett, hogy az orosz hadsereg biztosítani fogja a magukat megadók életét. Miklós orosz cár követelésére augusztus 22-én amnesztiát kapott, s a karinthiai Klagenfurtba száműzték. 1852-ben előbb németül, majd angolul és olaszul is megjelentek emlékiratai, amelyekben nemcsak Kossuthról, Perczelről, Dembińskiről vagy Szemeréről nyilatkozott kritikusan, de megkapták a magukét az ellenség vezetői, így Windisch-Grätz és Haynau is; nem véletlen, hogy a művet az Osztrák Császárságban betiltották.
Miután az osztrák kormány minden megélhetési forrásától megfosztotta, 1854. augusztus elején havi járulékért folyamodott, amelyet szeptember 6-ától kezdve kapott meg. 1867 februárjában, majd május 8-án emlékiratokat írt Deák Ferenc számára a magyar haderő reformjáról. Ebben az évben tette közzé „Gazdátlan levelek” című munkáját is. Először 1867. július 20-án tért haza. Előbb különböző munkákat vállalt, majd 1884-től a Tisza-kormánytól kapott altábornagyi nyugdíjból élt. 1884. május 30-án 207 volt honvéd nyilatkozatban jelentette ki, hogy nem tartja Görgeit árulónak.
Görgei Artúr Budapesten és Visegrádon (1908) – Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum
Élete hátralévő éveit Visegrádon, illetve Budapesten töltötte. 1916. május 21-én, Buda visszavételének 67 évfordulóján, 98 éves korában halt meg Pesten.
Móricz Zsigmond „élő vértanúnak” nevezte, s tény, hogy életben maradásával rosszabb sors jutott neki, mintha kivégezték volna. 67 évvel élte túl 1849-et, 1916-ra szinte valamennyi egykori harcostársa meghalt már. Az árulási vádról azóta kiderült, hogy a politikai manipuláció és a nemzeti naivitás sajátos keveréke volt csupán, nem a tények által megalapozott állítás. Pedig Görgei nem a magyar szabadságharc árulója, hanem legjobb hadvezére. Olyan katona, amilyet Hadik András óta, s azóta sem hordott hátán ez a föld.
Összeállította: Dr. Hermann Róbert történész, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos-helyettes igazgatója